A sziget

 

(2. rész)

Megérkeztünk.

Belecsöppentem ebbe a Kenya-dologba, s nem igazán tudtam első nap érzékelni, hogy mi a valóság. Habár azt hiszem, nem csak első nap volt mindez. Sokáig csak kapkodtam a fejem. Szükségem volt egy kis időre, hogy ne csak az egyik oldalt, a nyomort, a tehetetlenséget, elesettséget lássam.

Ott álltunk a csomagjaink között az iskola udvarán, s bennem valami olyasmi érzés volt, hogy akkor „hát kezdjük”, „vessük bele magunkat az élményekbe”. De az élmények még várattak egy kicsit magukra, nem siették el a dolgot. Azt hiszem, meg kellett pihennem, hogy újra befogadóvá váljak.

IMG_0202
Egy átlagos osztályterem

Kenyában az iskolák nagyon kevés állami támogatást kapnak. A diákoknak fizetniük kell az oktatásért, az ár pedig, minél magasabb fokozaton tanulsz, annál magasabb. Így nagyon kicsi azon kiváltságosok száma, akik megengedhetik maguknak, hogy írni-olvasni tanuljanak. Az Albstadt Helping Hands School, amely két hétig vendégül látott, a Helping Hands/Helfende Hände osztrák-német- svájci szervezet tevékenysége révén jött létre 5 éve. Az ebből a három országból befolyó támogatások segítségével tudják az iskolát fenntartani és fejleszteni. Ugyancsak ez a szervezet bonyolítja az ott tanuló diákok keresztszülő-programban való részvételét is. Ez úgy, mint akármelyik hasonló program (itthoni hasonló példa a Nyilas Misi Tehetség Támogató Egyesület keresztszülő programja), havi rendszerességgel anyagi támogatást biztosít a gyerekeknek. Csak ez esetben ez tényleg életszínvonalbeli különbségeket jelent.

A szervezet képviselőjeként Sonja Horsewodd-Jemc jelenleg is kint él az iskola vezetőjeként. Néha féltem ettől a nőtől, s a gyülemlő kérdéseimet is alig mertem feltenni. Nem akartam zavarni a munkájában. Mert míg más, főleg az osztrákok, szigorúan tartják magukat a munkaidejükhöz, Sonja sokszor este későn vitt kórházba  malária-gyanús gyerekeket, másnap korán reggel pedig tehenet vásárolt az iskola épülő farmjának, adminisztratív teendőket látott el, kapcsolatot tartott fent Európa és Afrika között, mindeközben tanított, és leginkább nevelt. Kenyában nem sok nő lát el vezető pozíciót. A nagyon erős korrupción nevelkedett lakosság sokszor nem is hiszi, hogy egy nő bármit is el tudna rendezni. Elsőre. Mert Sonját függetlenül nemtől és kortól, valahogy mindenki tisztelte. Még most sem tudom elképzelni, honnan van ennek a nőnek minderre ereje.

Elsőre az iskola egy steril verziójú képét ismertem meg, körbevezettek, hivatalosan megmutatva: ezek az osztálytermek, ezek a hálók, ez a víztározó, itt tartják az istentiszteleteket, stb. Mégis úgy éreztem ez egy sziget a nagy nyomortengerben. Ez az érzés pedig egyre inkább erősödött bennem, minél inkább megismertem az iskola működését, és legfőképpen pedig annak tanárait és tanulóit.

IMG_0075

Az egyik beszélgetésem során, a nálam csak pár hónappal idősebb tanárnő azt mondta, nagyon szerencsés az, aki bent lakhat az iskola területén. Kérdeztem, nem unalmas? Hiszen messze a „várostól” a „bushban” van az iskola. Nem, hangzott a felelet, ő szeret itt lenni, néha munka után is.

Az iskola összesen 540 gyereket képes befogadni (a vezetőségnek nagyon keményen szelektálnia kell a jelentkezők közül, elsősorban szociális helyzet alapján), az egészen kicsiktől a végzős korúakig. A 8-12 osztályba járóknak kötelezően bent kell lakniuk az iskola bentlakásában. De azt hiszem ez nem is probléma nekik, hiszen így ténylegesen jobb körülmények között élnek, és az is meghatározó, hogy minden nap kapnak meleg ételt.

Alig vártam, hogy megismerjem őket. Hiszen valahol értük jöttem ide.

Az első találkozás

Az iskolához tartozó vendégház kicsit félre esik az osztálytermektől. Ha a ház előtti teraszon ülsz, alig van rálátásod az iskola életére. Ki kell lépned a komfortzónádból ahhoz, hogy megismerhesd az itt tanuló gyerekeket.

Itt mindig szólnak a dobok, de nem mindig jöttem rá, hogy honnan jön a hang. Mintha minden nap buli lenne.

IMG_0141

Az iskola kisebb tanulói minden pénteken az utolsó óra után összegyűlnek, énekelnek, táncolnak. Az utolsó foglalkozás lényege az, hogy minden diák bemutassa, hogy mit tanult azon a héten. A programot vezető tanár néha felszólított egy-egy lányt vagy fiút, hogy külön is énekeljen, vagy épp arra, hogy felmondjon egy részletet a Bibliából. Óriási boldog játéknak tűnt az egész. Mintha nem is iskola lenne, hanem egy gyerektábor. Vagy buli, ahol a tanár is ugyanúgy táncol, tapsol és énekel.  Boldog voltam, hogy ott lehetek.

Ebben a két hétben szinte csak akkor tettem le a fényképezőgépet, amikor zuhanyoztam. A kenyai gyerekek valami eszméletlenül élvezik, ha fényképezik őket. Leginkább talán azt a részét, amikor viszontlátják saját magukat a képen. Kattintasz egyet, odaszalad két gyerek, hogy lássa magát. Kattintasz még egyet, s már tíz gyerek áll körülötted. Őszinték és boldogak már attól a kis figyelemtől is.  Azt hiszem ez ragályos a kicsik körében. A nagyobbak már szemérmesebbek, ha látják rajtad, hogy rájuk figyelsz. Igyekeznek nem nézni rád, de aztán valahogy ők is engednek, s ha nem is olyan vadócul kérve, mint a kicsik, de látni szeretnék a képet.

IMG_0155

Ha meg suttyomban, mint egy lesifotós próbálsz fényképet készíteni, akármennyire láthatatlannak és ravasznak hiszed magad, mint valami szélben terjedő suttogás, ott a híred, hogy exponálsz. Utolsó napokban már nevettek rajtam, hogy megint jövök.

Miután a kisebbek hazaindultak, még tébláboltam kicsit az osztálytermek környékén. Az egyik gyerek odajött, szó nélkül megfogta a kezem. Néztem le rá nagy szemekkel. Váratlanul ért, láttam őt a többi kicsi között, de nem értettem, mivel érdemeltem ki a bizalmat. Próbáltam kérdezni, hány éves, mi a neve, a szülei? Nem kellene hazamennie? A társai már mind a kapun kívül játszottak a porban. Ő meg csak mondta, hogy yes. Nem értett engem, csak mosolygott rám és felelte minden kérdésemre, hogy yes.

Nem egyszer nyafogtam, hogy jaaaaj, milyen nehéz nekem, akinek teljesen magyar közösségből érkezvén meg kell tanulnom románul. Persze próbálom. Próbáltam az egyetem ideje alatt román szobatársakra szert tenni, de azért ha hosszabban kellett beszélgetnem egy román anyanyelvűvel , mindig hozzátettem mentegetőzve: bocsi, magyar anyától, Székelyföldön születtem, a sors nem adta meg a lehetőséget, hogy jól beszéljek ezen a  nyelven. Az egyetemig csak a tankönyvekből ismertem a románt. Pár kenyai nap után szidtam magam, mint a bokrot, mert kényelmes, lusta dög vagyok. Ezek a gyerekek az óvoda elkezdéséig kénytelenek az anyanyelvükön kívül még egy nyelvet megtanulni, de az a legideálisabb, ha még kettőt. Kenyában ugyanis az állam nyelve az angol és a szuahéli, az oktatás is ezen a két nyelven folyik. A gyereknek elméletileg valamicskét tudnia kellene mindkét nyelvből, mire három éves lesz. Ezt tetőzi, hogy például Mombasából és a tőle alig pár kilométerre lévő Mtwapából érkező gyerekek más-más törzsi nyelvet beszélnek, ami ugye az anyanyelvük.

Hát, ha angolul nem ment, próbáltam kézzel-lábbal, szemmel, érintéssel.

IMG_0148

Igyekeztem minél többet a gyerekek között lenni, faggatni őket, miben hisznek, hogyan élnek, s egyáltalán, amúgy is. Persze méregettek ők is engem, s mihelyt megbátorodtak, kérdeztek is. Milyen Európa, hogyan élünk mi, ahonnan én jövök, ott van hó? Ugye én kínai vagyok?

One thought on “A sziget

  1. Egyre izgibb és mekkra igazad vn hogy milyen lustak vagyunk ! Meg meg… ;;) én nagyon örvendek, hogy ilyen jó dolgokat megélhettel! Nagy puszi neked!

    Liked by 1 person

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s